vissza

 

 

 

Herczeg Ágnes

Székelyföld tájépítész szemmel

 

A táj, amely körülvesz minket, sok mindent elárul, a helyről, annak természetéről, a tájalakító emberről, a közösségről. A föld egy pontjára születünk, egy meghatározott pontjára érkezünk. Beleszületünk a tájba, amelyet évszázadok, évezredek óta formáltak őseink. S attól fogva odatartozunk. De miképp?

 

Európa őserdeit, erdős, mocsaras vidékeit a keresztény eszme kultúrtájjá formálta. A középkor világa nem ismeri az egyént, e tájlakó saját egzisztenciája egybeolvad a közösséggel és a tájjal, amely az erdő félelmetes és ismeretlen határán ér véget. A külső világban rejlő összefüggéseket saját belső törvényszerűségei és az univerzális keresztény eszme értelmében éli át. A megragadott kép a szellemi és a lelki világgal együtt válik teljessé, a belülről megélt világ nem szakad el a külső, fizikai világtól.

Az emberi tudatállapot nem áll meg ezen a ponton. Megszületik az én, s ezzel a modern ember. Külső szemlélőként tekint környezetére, tudatosan megkülönbözteti önmagát a külvilágtól. Ekkor köti saját sorsát a Föld egy adott pontjához, ahogy Vincibe születő Leonardo teszi, vagy a mi Janus Pannoniusunk névválasztásában. Az individuum kiszakad a közösségi létből, és magányos útra lép. Hosszú ez az út napjainkig. S míg Európában a szabadság géniuszát felmutató Rákóczinak, a szabadságvesztést jelentő behódolás helyett a száműzetés marad, a szülőföldet többé nem látni, a halálbüntetésnél is súlyosabb büntetést jelent. Napjaink szlogenje, hogy a szabadság legnagyobb foka, ha európai, vagy világpolgárok leszünk. Az emberiség egyre jobban elveszíti kötődését ahhoz a ponthoz, amit őseink otthonnak, szülőföldnek, hazának neveztek. A Föld felé fordulva látták benne a teremtő erőt, a Teremtő erejét. A ma embere hontalan, magányos, s az ígért szabadság helyett a kiszolgáltatottság marad. Kiszolgáltatva a fogyasztás, a világpiac, a globalizáció láthatatlan erőinek. Eljut odáig, hogy elhiszi, csak egyféle egzisztencia van, a materiális egzisztencia. Elhiszi, hogy emiatt bárki, bármikor elhagyja szülőföldjét. De ott, ahol az ember még nem szakadt el a természeti világtól, számára a táj teljes egzisztenciát jelent.

 

Kós Károly sztánai birtokán testamentumot formál. A dátum, ahogy ő írja Anno:Nagy Háború, 1915. Üzenete a jövő számára az anyaföld szeretete, a tájművelés tisztelete. A föld szeretete, az élet tisztelete. Ezeket a sorokat rója „De keserű lesz az életem ha megérem azt hogy véreim unni fogják ezt a földet; keserű lesz az életem akkor…Kérem azért az én Istenemet hívő igaz hittel hogy áldja meg maradékimat kik szeretni fogják ezt a kis világot itt a nagy hegyek között és kérem az én Istenemet hogy nehéz kezével sujtson le azokra akik megunják és elprédálják otthonukat földjüket apáik szeretetét.”

Szabó Zoltán 1943-ban a következők miatt tartja fontosnak a haza földrajzi értelméről, a tájakról beszélni: „A hazának ez az értelme az, mely mindenkor távol marad mindennemű imperializmustól és vetélkedéstől. A Hargitától teljesen idegen lenne valami olyan becsvágy, melyet a Matterhorn sértőnek tekintene. A tájak nem harcolnak, hanem teremtenek, nem vetélkednek, hanem ihletnek; jó lenne időnkint figyelni rájuk. A különféle tájak nagyon jól megférnek egymás mellett; ha a különféle nemzetek, amelyek lejtőiken és síkjaikon élnek, jobban hallgatnának rájuk, talán jobban megférnének egymás mellett. Az ember gyönge, és megkívánhatja másnak birtokát, ökrét, vagyonát, asszonyát, de hogy másnak a szülőföldjét kívánná maga szülőföldjéül, olyan még nem fordult elő. A tájak békülékenységre, szeretetre, türelemre, életörömre, fanatizmustól ment kívánságokra tanítanak, az otthon megbecsülésére, és ezzel más otthonának tiszteletére.”

 

 

 

A táj nem csupán természet, sem pedig emberi alkotás. A táj mindkettő. Az ember és a természet együtthatásában megformálódott élő, eleven organizmus, amely folyamatos változásban, alakulásban létezik. A táj fejlődését és a mai állapotát, a változásban felismerhető tendenciákat vizsgálva eleven kép alakulhat ki bennünk egy hely, egy táj életéről. Ha figyelmünket tudatosan ennek a változásnak a megragadására irányítjuk, közvetlen, személyes kapcsolatba kerülhetünk a minket körülvevő környezettel. A táj sorstörténete és a bennünk létrejövő szeretetteljes figyelem alapja lehet a táj egészséges fejlődését magába foglaló jövőkép megragadásának, amelyre cselekvéseinket alapozhatjuk. A táj állapotának, fejlődésének kulcsa mindennek tükrében a „tájban élő közösség” (Kolumbán G.) kezében van. Az örökség ápolása, továbbvitele és éltetése a közösség feladata, amely történetileg a hagyományokon keresztül történt. A modernizáció megállíthatatlanul felszámolja a hagyományt, s ez eléri a saját hagyományukat legtovább őrző európai régiókat, tájakat. A közösség egyénekre bomlik. A közössségi tudat, amely összehangolja és szabályozza az egyén és a közösség érdekeit, eltűnik. A hagyományos faluközösség individualizálódik, s ebben a pillanatban elindul a tájtól való emancipálódás, elszakadás folyamata is. A múltba visszatérni nem lehet. Ma tudatos, szellemi jelenlétre van szükség. A globalizáció ideológiája azt sugallja, hogy az egyén túl kicsi a problémák megoldására. Ezzel szemben a felelősség egyéni, mert az jelenik meg a világban, ahogy cselekszünk, amit gondolunk és mondunk, vagy éppen elmulasztunk. A táj tükör, amely mindezt visszatükrözi felénk.

 

Romániában 1989 előtt, a Ceusescu diktatúra az erdélyi falvak tudatos pusztításának programján dolgozott. A szegénység, pénztelenség a központilag le nem rombolt településeken megőrizte az egykori tájkultúra értékeit, noha látens módon itt is elindult, elsősorban a téeszesített területeken a gazdálkodók elszakítása a hagyományos gazdálkodástól. A központi iparosítás egybeesett a politika tudatos etnikai programjával, amely a kényszerelhelyezések és betelepítések módszerével radikálisan megváltoztatta egyes tájegység, térség etnikai összetételét. Az iparosított területeken a koncentrált környezetalakítás, környezetszennyezés volt jellemző, míg a falusi térségekben a tájhasználat, a természeti értékek érintetlenül maradtak. A városok történelmi magjait lebontották, amellyel a kulturális, történelmi identitás folytonosságának eltűntetése volt a cél.

Más országokkal való személyes, kulturális, szakmai kapcsolatokat ellehetetlenítette a ki- és beutazások hivatalos és eseti korlátozása. Az anyaország akkori hivatalos politikája összhangban volt a romániai törekvésekkel. Generációk nőhettek fel úgy, hogy az oktatásban egyáltalán nem hallottak a határon túl élő magyarságról. A baráti, rokoni kapcsolatokat tudatosan ápoló, az erdélyi magyarságot segítő személyek és csoportok a megfigyelt, politikailag megbízhatatlan kategóriába sorolódtak, sok esetben korlátozva a szabad ki- beutazást.

 

Az 1989-es fordulat után jelentős változás vette kezdetét. Egy adott történelmi pillanatban, Közép- és Kelet-Európában megadatott a lehetőség a sajátos, helyi viszonyoknak megfelelő fejlődés kibontakozására, azonban a piacgazdaság nyomása a regionális fejlődést más irányba vitte, saját gazdasági, kulturális, társadalmi elvei és gyakorlata szerint. A mai, az emberiség sorsát világméretekben meghatározó gazdaságkultúra dominanciája és ennek hatásai tényként kezelendők. Ezek a behatások, noha a helyi társadalomban nem tudatosulnak, jelen vannak. Hatásai azonban kifejezésre jutnak, s ezek szimptómáiból olvashatunk. Az értékrend megváltozik, megváltoznak a fogyasztási szokások, a pénzhez való viszony. A történelem ilyen nagy változásai, átalakulásai a gazdaságilag szegényebbnek minősített térségekben törvényszerűen migrációs folyamatot indítanak el.

 

S míg az úgynevezett fejlett országok természeti állapota, kultúrtáji öröksége jóval szegényebb, és támogatási rendszeren fenntartott az „elmaradottabb” régiókkal szemben, addig ezekben a régiókban a természeti, táji, kultúrtörténeti, építészeti értékek felgyorsuló pusztulásával kell számolni. Természetesen a múltba visszatérni nem lehet, nem is szabad. De mindenképpen meg kell kísérelni egy adott tájon élő közösség tudását megőrizni, felkutatni, s a múlt és jelen tendenciák értékeléséből kiindulva megoldást találni a továbblépésre, a fennmaradásra. Hiszen élő, egzisztenciálisan biztos közösségek tudják megőrizni a jövő számára azt a természeti, táji világot, kulturális örökséget, életmódot, amely Nyugat- és Középnyugat-Európában már elveszett. Lehet, hogy nincs is messze az idő, amikor éppen ezek a területek, tájak lesznek azok a helyek, ahol az egészséges levegő, víz, élelem, és a táj otthonossága, gyógyító ereje nyújt gyógyulást az ide menekvőknek.

 

Az átalakulás kezdetét vette Erdélyben, a Székelyföldön is, az európai gyakorlatra jellemző környezetvédelmi és természetvédelmi törvények és intézmények hiányában, táj- és kertépítész szakemberek és e diszciplína képzése nélkül.

Székelyföld történelmi határvidék, a székelység határőrző nép. Az erdővel sűrű hegyek között rejtőzködve őrzi a kincset. Legnagyobb kincse a táj. Erdői, legelői, kaszálói, a hagyományos tájművelés utolsó, eleven emlékei Európában. Az erdő mellett legnagyobb vagyonát a vulkanikus hegyláncokhoz kötődő, föld mélyéről feltörő gyógyerejű ásványvizek és gázkiömlések jelentik. A geológusok szerint ember még láthatta a fiatal vulkáni kúpokat füstölögni. Gyógyerejüket az ember évezredek óta használja, s nemcsak az itt lakók, hanem az ide látogatók is. A fürdők kiépítése általánosságban a 19. század közepén indult meg, a polgári fejlődéssel párhuzamosan. A fürdőkultúra fejlődése és hanyatlási periódusai nagy hatással voltak a vidékre. A turizmusság kialakulása pedig a 19. század végére tehető. A turizmusság, mint mozgalom célpontjának tekinti a természeti, táji, kultúrtörténeti értékeket.

Kőváry László 1853-ban a következőket írja: „Az erdélyi, ki hazáján túl nem járt, eltelve e szépségek mindennapi látásával: csak szereti, de nem ismeri hazáját. Az idegen mintegy tündérkertbe lép be; bámulja hegyeinket, melyek fölött erdő zöldell, gyomrában pedig sót, aranyat és ezüstöt vágnak; bámulja keskeny völgyekben futó szilaj folyóinkat, s partjokon a sok festői vidéket. Mi nem bámuljuk többé; de mint minden hegyi lakos, a nélkül hogy tudnók miért, bálványozzuk e földet. Bálványoztuk, de nem tanulmányoztuk.”

 

Nem is véletlen, hogy a túramozgalom, s a természetvédelem összefonódó fogalmak ezen a vidéken. Amikor a hivatalos természetvédelem még gyerekcipőben jár, civil szervezetek, természetjáró, természetvédő egyesületek szerveződnek a 1989-es fordulat után. A Székelyföld egyik legaktívabb, mondhatni legtöbb pályázatot lebonyolító szervezete az idén 15 éves Csíki Természetvédő és Természetjáró Egyesület. Jánosi Csaba geológus vezetésével kezdődött meg az a kutató és szervező munka, amely a közvélemény figyelmét az ásványvízkincs, a táj, a természeti értékek védelme felé fordította. A kilencvenes évek elején kezdődött a Csomád-Büdös hegycsoport természeti, kultúrtörténeti értékeinek feltérképezése, az értékvédelem kérdésének és módjának felvetése. Ekkor hívott meg minket, a Pagony Táj-és Kertépítész Iroda munkatársait, hogy helybéli tájépítész szakember híján segítsük ezt a folyamatot. A civil kezdeményezésből komplex  kutató munka lett, elkészült a Csomád-Bálványos Régió fejlesztési stratégiája, elindult a mai napig tartó fejlesztési munka.

Az itt található természeti, táji, kultúrtörténeti, építészeti értékek olyan erőforrást jelentenek, amely rövid-, közép- és hosszútávon egyaránt meghatározzák az itt élő emberek életét, egzisztenciáját. Hatással vannak a szomszédos régiókra, s jelentős szerepet játszanak a megyék fejlődésében. Kijelöltük a cselekvési pontokat, amelyekhez minden érintett fél a saját képességeivel kapcsolódni tud, s ezáltal aktív és felelős résztvevője lesz a táj jövőjének megformálásában. A fejlesztési stratégia felszínre hozza a belső erőforrásokat és körül kell határolja a külső erőforrások iránti igényt. A startégia gyakorlatba ültetése jelenlétet, együttműködést igényel. A megvalósítás lépései a tervezéstől a kivitelezésig tartanak, amelybe aktív szerepet kell vállaljanak a helybéliek, annak a  tervező, a helyi önkormányzatok, civil szervezetek. Ez a folyamat egyben társadalmi hálózatépítés is.

 

Az értékvédelem fontos eszköze, az értékek bemutatása, a környezettudatosítás, az ismeretterjesztés. Így került sor, pályázati pénzekből, a CsTTE-vel karöltve a Tusnádi Borvízmúzeum építésére Esztány Győző tervei alapján. A kiállítás tervét a CsTTE, a Pagony, az Ars Topia Alapítvány, Magyar Földtani Intézet munkatársai készítik, célja a régióban található ásványvizek, gázkiömlések kialakulásának, tudományos kutatásának bemutatása, s e kincsekre alapuló fürdőkultúra, gyógyüdülés, ásványvíz palackozás történetének és jelenének bemutatása. A múzeum reményeink szerint ez év tavaszán nyitja meg kapuit.

 

„Borvízút” (Potoczky L.) létrehozásának gondolata a Polgár-társ Alapítvány támogatásával valósult meg a CsTTE tervezésében, kivitelezésébe 2004-ben. az Olt menti, 27 km-es Borvízút kerékpárút a térség borvízforrásait, fürdőit, természeti, táji értékeit fűzi fel a látogatók számára. A Borvízút átadásával egy időben készült el a túrakalauz.

 

A fejlesztési stratégia során Lázárfalván rendezett falufórumon fogalmazódott meg a régi, népi gyógyfürdők felújításának fontossága. 2001-ben került sor a Nyírfürdő felújítására. Ezt követte 2002-ben Tusnádon a Nádasfürdő, 2003-ban a csíkkozmási Sószékfürdő, 2004-ben pedig a kászonújfalvi Sóskútfürdő megépítése.

A faluközösségek emlékezetében még él az elpusztult források hagyományos használata. A helyi közösségek ma a hagyományvesztés amnéziájában vannak, pénzforrás nélkül. Ezért módszerül a székelyföldi közösségi munkaformát, a kalákát választottuk. A kaláka bölcsessége, hogy mindenki azt adja a közösbe, amire ereje, tehetsége van, a legfiatalabbtól a legidősebbig. A kalákák nemzetköziek, 50-70 hazai és külföldi egyetemistának és érdeklődőknek hirdetjük meg – eddig részt vettek magyarországi, erdélyi, német, ausztrál, angol, spanyol tájépítészek, építészek, ökológusok, közgazdászok, tanárok, akik a helyi közösséggel, az ott élő emberekkel együtt dolgoznak. A falubéliek adják a szállást, teljes ellátást, anyagot többnyire a közbirtokosság. Alapítványunk pályázat útján szerez pénzt a szervezésre, a résztvevők útiköltségére. A kaláka során hagyományos építőanyagokkal és építésmóddal, egy hét leforgása alatt fürdő és lábáztató medencéket, öltözőfülkét, palló utakat, filagóriát, padokat, forrásfoglalást, forrásházat építünk. Erózió elleni fűzfonatokat fonunk, élőfűz építményeket állítunk. Mindezek tudatosítására, az építési munka alatt esténként meghívott vendégekkel beszélgetéseket szervezünk, amelynek témája az értékvédelem és falufejlesztés, régiófejlesztés és autonómia, táj-, természet-és környezetvédelem, építészeti érték- és faluképvédelem kérdésköre. A falubéliekkel közösen eltöltött esték része a táncház, a koncertek.

Ez a munka hasznos örökségvédelmi, tájvédelmi szempontból, de legnagyobb haszna a közösség tudatra ébredése. Van belső erőforrás – a tájban, a közösségben, csak akarat, összefogás és bizalom kell hozzá. Az értékekre lehet úgy egzisztenciát alapozni úgy, hogy közben a természeti, táji értékek megőrződnek, tudatosodnak. Az ideérkezők pedig szívükben és lelkükben átalakulva térnek haza. Örökre magukban hordozzák a táj és a tájban élő közösség befogadó szeretetének erejét. Reméljük, hogy ez a mozgalom továbbél.

 

A székelység mai feladata is a védelem. A természeti világ értékinek, kincseinek védelme, megőrzése. Aki részese ennek a munkának megtapasztalja a táj és a közösség éltető erejét, s ettől kezdve lesz egy kis hely a Földön, ahol szívében lelkében békére, otthonra lel.

 

 

 

Jánosi Cs.-Péter É. (2003) Hargita hegység és környékének ásványvizes fürdői, gyógyforrásai

Kós K. (2004) Testamentum és Agrikultura, Kós Károly Alapítvány, Budapest

Szabó Z. (1999) Szerelmes földrajz, Osiris Kiadó, Budapest

Jánosi Cs.-Herczeg Á.-Szűcs G. (1998) A Csomád-Bálványos Régió fejlesztési strtatégiája

 

 

vissza