Magyarkanizsa - Baráthok kútja, 2016

​

Együttműködő partnerek:

Wemsical Serbia Egyesület

Magyarkanizsa község Önkormányzata

​

Tervezők, szervezők, csapatvezetők:

Böőr Bernadett (tájépítész), Hajdu László (helyi szervező), Herczeg Ágnes (tájépítész), Imeli Áron (tájépítész), Kovács Attila (tájépítész), Radev Gergő (építész), Sagmeister Laura (festőművész), Szász Domokos (kertészmérnök), Takács Edvárd (tájépítész), Várnagy Szabina (építész), Vígi László (helyi szervező)

​

Magyarkanizsa város vonzáskörzetében, az úgynevezett „Járásban” két artézi kutat mutattak be a helyi szervezők, a Csodakutat és a Baráthok kútját. Mindkét fúrt kútból termálvíz fakad, magas kéntartalommal, amelyet nemcsak az állatok itatására használnak, hanem a helyiek évtizedek óta járnak ide ivóvízért és gyógyfürdőzni. A terület természeti értékekben igen gazdag, számos védett növény- és madárfaj élőhelye. A terepi szemle után lakossági fórum keretében mutattuk be eddigi tevékenységünket.

 

Végül a Baráthok-kútjára esett a választás, és talán majd egy további kaláka során épülhetne fürdő a Csodakúthoz. A Baráthok-kútjánál tíz méter hosszú betonvályúba folyt az artézi víz, és innen egy kis tóba. A betonvályú vége letört, beleszakadt, több helyen eresztett.  A marhák taposásai következtében gyakran járhatatlan volt a terület azok számára, akik vízért jöttek ide. További konfliktust jelentett, hogy egy vályúra jártak az állatok és a feredőzők. Ha hozzányúlunk, mindenképpen valahogy szét kell választani a funkciókat. Nyár elejére megszülettek a végleges tervek a beavatkozás mértékéről, a tervezendő objektumokról. A megvalósult építményekről és az átélt kalandokról minden szó helyett jobban mesélnek a videók és képek. Egy biztos, felejthetetlen élményeket szereztünk a Vajdaságban, ahol többünk számára is bebizonyosodott, hogy a kaláka, az egymásért való tenniakarás nem csupán székelyföldi, hanem az egész Kárpát-medencében élő hagyomány. 

​

Herczeg Ágnes: Bravo!

Felhívott egy kedves hangú fiatalember, amolyan derűs vajdasági hanglejtéssel, hogy szeretne velem találkozni kaláka ügyben. Magyarkanizsáról van szó. Nem titkolom, megdobbant a szívem. Előjöttek azok a szép emlékek, amelyek ehhez a csodás, termékeny, az ember által oly sokszor művelt tájhoz, és az itt élő emberekhez, barátaimhoz kötnek. Van bennük, a tájban és az emberekben is valami önfeledt mosoly, ami meglátásom szerint a végtelen égbolton ragyogó Naptól van. Még a legborúsabb időben, időkben is.

Rendben, találkozzunk itt, Budapesten, a Keletben. A kávéház egyik asztalánál ülve Vigi Lacival, a Wemsical Serbia egyesület elnökével sorra vettük az összes közös ismerősünket és nem is titkoltam, mennyire ürülök, hogy kalákázni szeretnének. Arra a nyárra azonban már megvolt a nagy kaláka helyszínünk. Jobb is így, legalább el tudtok jönni velünk Erdélybe, mondtam, mire az volt a válasz, rendben, és a közösségnek is kell még idő, hogy felkészüljön minderre ott, Magyarkanizsán. Így is lett Laci másodmagával beépült a bálványosi kalákacsapatba, nem is kellett a továbbiakban sokat magyarázkodni.

És egyszer csak már ott is voltunk abba a csodás pusztai világban, amely csak akkor nyitja meg titkos ajtóit káprázatos kincsei és szépsége láttatására, ha átadod a szívedet neki!

​